Ma megálltam – és végre meghallottam magam

Reggel, amikor kinyitottam a szemem, az első gondolatom nem a teendőim listája volt. Nem a „mit kell ma megcsinálnom”, nem a „kinek kell írnom”, nem a „mikor fogok edzeni”. Az első gondolatom egy halk, mégis tiszta kérdés volt:

„Hogy vagyok ma… igazán?”

Meglepett. Szinte idegennek hatott ez a kérdés – hiszen annyiszor elrohanunk mellette. Hányszor válaszolunk rutinszerűen: „Jól vagyok”, „Elfoglalt vagyok”, „Kicsit fáradt, de megyek tovább.”

De ma más volt. Ma tényleg megálltam.

Leültem a reggeli kávém mellé, kezembe vettem a naplómat, és elkezdtem írni. Nem azért, hogy produktív legyek, vagy „dolgozzak magamon”, hanem csak úgy. Hogy kapcsolódjak. Magammal.

És kijött belőlem egy igazság: fáradt vagyok. De nem testben. Lélekben.

Fáradt vagyok a megfelelni vágyástól, a „tökéletes nő, anya, vállalkozó, barát, szerető” szerepek súlyától. Fáradt vagyok attól, hogy mindig valakinek „valaminek” kell lennem, miközben elfelejtem, hogy egyszerűen csak vagyok.

És ez elég.

Elég ma az, hogy élek. Hogy lélegzem. Hogy érzem a nap melegét az arcomon, hallom a madarakat a fákon, és van testem, ami ma is velem van.

Ez a mai nap önreflexiója:

Megengedem magamnak a megállást.